Családi szereposztás

Apa és lánya. Az apa – Sztankay István – túl élete delén, az út nagyobb részét már végigjárta, szemléletes hasonlatával: lassan baktat lefele a hegyről. A lánya – Sztankay Orsolya – pedig hegynek fölfelé tart. Színészek. Ezúttal valós létük visszavonhatatlan „szerepében”: egy apa meg a lánya.


Sztankay István pályafutásában nem voltak drasztikus hullámvölgyek, az első pillanattól kezdve megtalálták a feladatok, megadatott neki a népszerűség. „Huszonnégy órából legalább tizenhatot dolgoztam. Éjjel tanultam, nappal próbáltam és szinkronizáltam, esténként pedig játszottam. A feleségem, Kun Magdi is színésznő volt, szült két nagyszerű gyereket, akik miatt pályát módosított: rendezőasszisztens lett. Ő foglalkozott a fiunkkal, Ádámmal, és a kislányunkkal, Orsival. De akármennyire is elfoglalt voltam, a szemem azért mindig rajta volt a családon. Igyekeztem, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt. A mai napig izgulok a gyerekeimért, szurkolok nekik, hogy minden jól alakuljon az életükben” – mondja.

Orsi némi kerülő után a papája nyomdokaiba lépett. Bár iskoláskorában utált szerepelni, és soha nem volt gyerekszínész, a színház mindig vágy volt benne. Nagyon akarta a pályát, de csak harmadszorra vették fel a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. „Papa az egyik vizsgaelőadásomon nem ismert meg. Ki ez a szenzibilis, furcsa nő kalapban? – kérdezte. Tetszett neki az alakítás, és fogalma nem volt róla, hogy a lányát látja. Ez volt életem legnagyobb bókja tőle. De korábbról kezdem. Négyéves voltam, amikor elváltak a szüleim. Papával továbbra is nagyon jó maradt a kapcsolatunk, rendszeresen találkoztunk, beszéltünk telefonon. A tizenkét évvel idősebb bátyám is rengeteget foglalkozott velem. Gyakran beszélt arról, hogy éppen mit olvasott, vagy milyen filmet látott. Mivel eredetileg filmrendező szeretett volna lenni, sokszor játszottunk filmeset, én voltam az asszisztense. Mindig egyenrangú partnerként kezelt. Így nőttem fel” – emlékezik.



A név kötelez

A diploma után Orsi először Sopronba, majd Pécsre szerződött. Mindkét városban jól érezte magát, Pécsett különösen az első két évben kapott szép feladatokat. Később úgy vélte, mást és többet szeretne, no meg a fővárosba is visszahúzta a szíve. „Szabadúszó lettem, ami nehéz dolog, de szabadságot ad. Azzal is tisztában vagyok, hogy a Sztankay név kötelez, ugyanakkor némi teher is a pályán, hiszen nem szeretnék a Papa árnyékában létezni. Tudom, megváltoztathatnám a nevemet, de ezt sem választanám, hiszen büszke vagyok rá.”

Abban mindketten egyetértenek: nem könnyű kenyér az övék. Sztankay István szerint egy nőnek nehezebb színésznek lennie, mint egy férfinek – kevesebb a női szerep. Ugyanakkor sokan vannak a pályán, a rendezőknek van kikből válogatniuk. Az apa úgy véli, lánya most kezd kinőni a naivaszerepekből, lassan beleérik a női feladatokba. Még jó néhány évig szeretné élvezni Orsi munkáit. „Valósággal kirobbant belőle a színészet. Szívós, kitartó, határozott alkat. Úgy látszik, érdemes volt kitartónak lennie, ma már örülök, hogy nem adta fel az álmait, s a kezdeti megtorpanás ellenére is színész lett. Büszke vagyok a gyerekeimre. Ádám később érő, szangvinikusabb típus volt, de húszéves kora után rendkívül megbízhatóvá vált. Nagyon jó újságíró lett belőle, szereti a hivatását. Orsi problémamentes kislány volt, soha nem kellett noszogatni a tanulásra. Nem tetszik, ha a fiatalok nem akarnak semmit, csak úgy lézengenek bele a vakvilágba. Hál’ istennek az én gyerekeim mindig akartak valamit.”


Megpróbálják megmutatni

Közös szerelmükről, a színészetről beszélgetünk tovább. Kautzky Armand levelét említem, amelyben a színész leírja, hogyan próbálták még főiskolás éveiben Sztankay Istvánnal a Stuart Mária Mortimer-jelenetét. Elmeséli, ők diákként mennyire nem érezték a romantikus darabot, hiteltelenek, csapnivalóak voltak benne. Amikor azonban a Tanár úr mutatta meg nekik, hogyan is kellene játszaniuk, a helyére kerültek a dolgok. „A színészet lényegét tanultuk meg ez alatt a néhány perc alatt. Ha ma egy főiskolás megkérdezné tőlem, mi is ez a lényeg, valahogy így felelnék: nem tudom, de megpróbálom megmutatni” – írja Kautzky. Sztankay István szerint a kérdésre többféle válasz is született már. Mindegy, hogyan fogalmazzuk, a lényeg, hogy hihető és hiteles legyen a színészi alakítás. A színművésznek a színpadra lépve kisugárzása kell legyen. Fontos, hogy gondolatok sokaságát indítsa el a közönségében. A játék lényege, hogy a nézők szórakozzanak és gondolkozzanak. Próbálják mérlegre tenni a tetteiket, s döntsék el, mi az, amit érdemes, és mi az, amit nem szabad követniük a saját életükben. Mint mondja, a színész és a néző közös jutalma az együttgondolkodás öröme.

Apa és lánya szerepeltek már együtt színpadon, ez a Karinthy Színház két előadásában is megadatott nekik. Orsi így emlékezik: „Nagyon jó volt. Már régóta szerettem volna a Papával együtt játszani, ugyanakkor tartottam is tőle. De érdekes munkának gondoltam, és vágytam rá, reméltem, hogy egyszer valakinek eszébe jutunk. A Szerelem@könyv.hu-ban csak pici közös jelenetünk volt, de a Dollárpapában többet lehettünk színpadi partnerek. Már a próbákon megszoktuk egymást és a nem mindennapi helyzetet. Eleinte mindketten kicsit furcsán éreztük magunkat, de végül is színészek vagyunk, ez a munkánk, megoldottuk a feladatot.”

Édesapja lírai húrokat pengetve szép hasonlatot boncolgat: „Az út nagy részét már megjártam. Orsi pedig csupán néhány éve vágott neki a hegynek, még nem tudja, milyen nehéz feljutni a tetejére. De becsülöm a töretlen akaratát és kitartását, a hitét, amely nem hagyja el a nagyon küzdelmes fölfelé való kapaszkodás során. Nekem is meredek volt az út – de ma már azt is tudom, hogy lefelé is az. Éppen ezért szép lassan haladok a lejtőn. Nem sietek, visszafogom magam, mert ha meglódulnék, túl hamar leérnék. Én pedig a lejtmenetet is szeretném élvezni.”


Nem gyújt rá ötpercenként


Az ötvenhárom éve Thália papnőjét szolgáló Kossuth-díjas színművész erőpróbát is vállal azért, hogy minél tovább élvezhesse az említett utat. Huszonkét éves volt, amikor rászokott a cigarettára, s negyvenhat évig fújta a füstöt. Egy erős elhatározással hatvanhét évesen elnyomta a cigarettát, amely – novemberben lesz öt éve – napjainkig az utolsó bűzrudacska volt. „Azt javasolta az orvosom, hogy ne dohányozzak többet. Mindenféle tapasz, pirula és lelki rásegítés nélkül hagytam abba. A dohányzás sok mindent levezet, egy ideig doppingolja is az embert, de nagyon ártalmas az egészségre. Hívő ember lévén úgy gondolom, valaki odafönt vigyáz rám. Akkoriban egy hang azt súgta: rendben van, eddig volt, ami volt, de ha még szeretnéd élvezni az életet, tedd le a cigarettát. Játékos-bolondosan azt szoktam mondani: tulajdonképpen nem szoktam le, csak félóránként nem gyújtok rá. Amikor azon a bizonyos novemberi reggelen felébredtem, és már nyúltam volna a cigi után, azt mondtam magamnak: ezt nem kellene, legalább egy fél órát bírj ki! Amikor letelt, biztattam magam: na még egy órát tegyél rá! És ez így megy lassan öt éve folyamatosan. Egyszer egy szerep miatt rágyújtottam a színpadon, de egyetlen slukk után azonnal eloltottam a cigarettát. Mert nagyon jólesett, megkívántam. Mostanában már annyira kívánom, hogy ötpercenként nem gyújtok rá! Egyelőre tartom magam, de semmit nem ígérek…”

Orsi siet, mennie kell, vidékre utazik. Szabadúszó színésznőként ott játszik, ahová hívják. Boldog, mert a frissen alakuló szombathelyi színházba hívták vendégnek, ő pedig hatalmas várakozással tekint a feladatok elé. Most nyáron Kaposváron volt bemutatója, ősztől talán a budapesti József Attila Színház egy kétszemélyes darabjában is láthatjuk majd, de babonából nem beszél róla. Örömmel megy bárhová, ahol számítanak rá. A fiatal színésznő köszöni, jól érzi magát a bőrében. Tartós, kiegyensúlyozott párkapcsolatban él, de mint mondja, a Papának még várnia kell az unokákra.

Szerző: Szathmári Gabriella
Lapszám: 2008. augusztus